Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a 2021. szeptember 28-29-én megrendezett Magyar Víziközmű Szövetség (MAVÍZ) Víziközmű Konferencia nagyon jól sikerült. Az egri helyszín és szervezés kitűnő volt, a szokásos módon remek ellátást kaptak a résztvevők, külön köszönet érte a házigazda Heves Megyei Vízmű Zrt-nek.
Talán a COVID miatt sorra elhalasztott személyes találkozók miatti felszabadultság érzés, talán a remek ellátás és finom egri borok tették, de úgy érzékeltem, hogy kifejezetten derűs volt a hangulat.
Az is lehet azonban, hogy a részt vevőket inkább „na még egyszer utoljára” elszánás hatotta át, ami én kicsit afféle „utolsó vacsora feeling-nek” éreztem.
Ami a konferencia megnyitóján elhangzott beszédeket illeti, annak alapján nem nagyon volt ok arra a derűre, amit a vacsorát, és az ilyenkor elmaradhatatlan (idén a sorra elmaradt események miatt extra hosszúra sikerült) díj- és kitüntetés átadókat, majd a mulatságot jellemezte.
Érdekes volt, hogy ameddig a KÉK Konferenciáján meglepően magas volt a víziközmű szolgáltatáshoz kapcsolódó kormányzati szervek részvétele (BM, ITM), ugyanakkor a MEKH egyáltalán nem képviseltette magát, addig ezek közül az állami szervek közül egy sem jelent meg a MAVIZ konferenciáján. A résztvevők különösen a jogszabály alkotásért felelős ITM jelenlétét hiányolták, hiszen valahonnan, akkor onnan kellett volna a megoldások felé vezető út felé mutatni (már ha van ilyen egyáltalán).
Új résztvevőként jelent meg viszont – ha kissé botcsinálta módon is – a Nemzeti Vízművek Zrt., amely az állami hierarchiában az MNV Zrt. helyébe lépett, és nemcsak többségi állami tulajdonú regionális vízművek tulajdonosi szerepkörét látja el, de az állami integrációs folyamat irányítója is lesz a remények szerint.
Magas szinten reprezentálta magát viszont a Magyar Energetikai és Közműszabályozási Hivatal (MEKH) ahonnan ezúttal nemcsak az ilyen rendezvényeken állandó résztvevőnek számító elnökhelyettes Szalóki Szilvia, de maga az elnök Horváth Péter János is megjelent, sőt nyitó beszédet is mondott.
Ha belegondolunk, hogy az utóbbi napokban milyen történelmi jelentőségű krízisek jellemzik a magyar energiaszektort (az elszálló világpiaci áraktól kezdve, a Paks II. engedélyének újabb elmaradásán keresztül, az MVM vezér rapid távozásig bezárólag), akkor az erős üzenet volt a víziközmű szektornak, hogy a MEKH elnök személyesen vet részt a tanácskozáson.
(Ami ezeken a konferenciákon rend szerint megjelenő helyi kormányzati tisztségviselőket, országgyűlési képviselőket stb. illeti, nekem mindig az jut az eszembe, hogy ahányszor ezt a tárgyat tanítom, vagy ilyen tanfolyamon veszek részt előadóként, mindig azzal kezdem, hogy elmagyarázom mi a különbség a víziközmű szolgáltatás, és a vízgazdálkodás között. Jó lenne, ha a szervezők is megpróbálnának erre néhány percet szánni, amikor szakmán kívüli vendégeket hívnak a víziközmű konferenciára. Így nem kellene mindig végighallgatni a Víz Világnapjára írt beszédeket arról milyen gazdag Magyarország a vizekben, és mennyire meg kell védeni folyóinkat és tavainkat. Ez főleg akkor ambivalens ha a következő előadásban a kapacitás problémákról hallunk)
Horváth Péter MEKH elnök beszéde mellőzte az állami vezetőkre ilyen esetekben jellemző „politikailag korrekt” tartalmakat („minden szép és jó, mindennel meg vagyok elégedve”), ezzel szemben meglepően szakszerű és lényegre törő volt. Ő például a tavirózsák megmentése helyett köszönetet mondott azoknak szakembereknek, akik a karantén legnehezebb napjaiban is helyt álltak a vízművekben. Az elnök beszédében említést tett az ágazatot fenyegető legnagyobb problémáról, az elszálló villamosenergia árakról, de ebben csak további tájékoztatást ígért.
Kurdi Viktor MAVIZ elnök beszéde egyszerre próbálta érzékeltetni a fennálló súlyos helyzetet, és egyben ünnepi hangulatot is kelteni, vagyis egyszerre akart „konferencia-nyitó” és „ünnepség-nyitó” beszéd lenni. Az én érzésem szerint egyik sem sikerült. A nyitó és a konferencia záró beszédében többször is elhangzott szlogent, hogy „mi soha nem adjuk fel”, nem előzte meg a „szaktársak nagy baj van!” felkiáltás. Lehet, hogy a jövőben külön kellene választani, hogy éppen egy a problémákkal szembe néző konferenciát tart a MAVIZ, vagy egy fennkölt kitüntetési ünnepséget. A kettő valahogy nem jön össze egyszerre.
Sasvári Szilárd az esemény házigazdai teendőit ellátó Heves Megyei Vízmű Zrt. vezérigazgatójának nyitó beszéde annyira zseniális volt, hogy azt fel is írtam magamnak. Az beszéd egyetlen ókori idézettel kezdődött és zárult is: Hioszi Taitosz görög filozófustól: „A hallgatást soha, a beszédet gyakran megbánjuk”. Ki-ki gondolkodhatott azon, hogy mit is akart ezzel Szilárd mondani.
Mindenesetre a konferencia első érdemi előadója Szalóki Szilvia elnökhelyettes nem a hallgatást választotta. Az előadás a végszóban felhangzó lírai idézetek ellenére is kimért, szakszerű, és meglehetősen kijózanító volt. Nem nagyon kertelt, viszont mindent adatokkal támasztott alá.
Néhány fő gondolat:
Miközben az víziközmű ágazat bevételei jelentősen csökkentek az előző évhez képest, addig ráfordítások növekedtek. Jelentősen csökkent az egész ágazat üzemi eredménye (3.19 MRD-ról -1.11 MRD -ra!)
Az ágazatban a bruttó átlagbér szinte alig emelkedett, és így mindössze bruttó havi 364 e Ft. (azt sajnos nem tette hozzá, hogy ez jelentősen elmarad a „rokon” ágazatokban (gáz, villamos, hőszolgáltatás) mért átlagkeresettől, ami bruttó 400 e Ft felett van)
Számomra a legmegfogóbb a kapacitás-vizsgálatok eredménye volt. Ebből jól látható pl. a budapesti agglomeráció problémája, ahol a fővárosi népesség csökkenésével párhuzamosan ( 15.000 ember tűnt el 2018-2020 között a Fővárosból) az agglomeráció kapacitása jóval a megengedett érték fölé emelkedett, vagyis csökkent. Hasonló helyzet csak az ország észak nyugati térségében alakult ki.
Akár az elnökhelyettes beszédében vázolt kapacitás hiány kialakulására is reflektálhatott volna az Nemzeti Vízművek Zrt. vezérigazgatójának Volencsik Zsoltnak az előadása. Kétségkívül ez volt a legnagyobb érdeklődésre számot tartó előadás a plenáris ülésen bár nem is szerepelt az eredeti programban. A vezérigazgató nem is titkolta, hogy eredetileg nem volt szándékában előadást tartani a rendezvényen, hiszen – Kósa Lajos egy híres mondását újra-értelmezve – a „békáknak kellett előadást tartania a tó lecsapolásának előnyeiről”. Elmondása szerint a „felkérést” az előadás megtartására előző éjszaka kapta. Az előadás nagy része kerülte a legfontosabb témakört, nevezetesen az „államosítást”, nagyrészt az öt többségi állami tulajdonú regionális vízmű tulajdoni joggyakorlásának átszervezéséről szólt, ami viszont nem sok újdonságot tartalmazott.
Ami nekem az víziközművek államosításának nevezett integrációs folyamatból lejött, hogy ha „ha ez egy mentőöv, akkor azt még nem dobták a vízbe”.
Ellentétben a víziközmű törvény 2021 januári módosításában olvashatókkal, a Nemzeti Vízművek Zrt. egyáltalán nem tekinti kötelességének az integrációt, hanem azt a legkülönbözőbb feltételekhez köti. Az is kiderült a vezérigazgató előadásából, hogy az integrációt nem az önkormányzatok, vagy a víziközmű rendszerek oldaláról, hanem a szolgáltatók okdaláról nézi.
Összességében a konferencia nem adott választ olyan kérdésekre, amely a letöbbet foglalkoztatja a közvéleményt: mihez lehet kezdeni a túlnövekedett agglomerációban a vízhiánnyal? Rendeződik-e valamikor a magánkutak kérdése? Mit lehet kezdeni a rendezetlen tulajdoni helyzetű Vizi-közművekkel? (lakóparkok, építőközösségek, társulatok által létrehozott, de át nem vett rendszerek stb.)
Ami a legfontosabb: hogyan lehet megoldani azt az egyszerű képletet, hogy a 2011-ben befagyasztott, és rezsicsökkentett cégek kigazdálkodják a napok alatt megduplázódó energiaárakat, avagy mihez fogunk kezdeni ha fizetésképtelenné válnak a cégek? (Mert ahogy megtudtuk a Nemzeti Vízművek Zrt. nincs felkészülve erre a helyzetre)
Voltak ezzel szemben kiváló technológiai előadások, pl. „Trihalometánok keletkezésének vizsgálata törésponti ammóniamentesítést alkalmazó ivóvízellátó rendszereknél” ahogy ez illik is egy ilyen konferencián.
Ahogy a kitüntetési procedúra után önfeledten táncoló vízműveseket néztem, nekem a Titanic híres mondata jutott eszembe: „és a zenekar játszik tovább…”
Budapest, 2021. 10. 03.
